VAGYOK

"Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban." /Filippi levél 4:6/

Minden értelmet meghaladó békesség...

Vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem ésszerű a körülmények alapján, hogy békességünk legyen, de Isten a vihar közepén is megadja, addig is, míg végigjutunk a kivezető úton. Talán vannak válaszaink, útmutatásaink, látásunk arra, hogy Isten mit készül megtenni. És is eldöntöttem egykor (a megvalósítás persze változékonyan sikerült azóta is), hogy akárhányszor elöntene az aggódás, "átkapcsolok" hálaadásba ugyanazzal a témával kapcsolatban, amiért épp aggódni kezdenék. A hálaadás kapuján át máris közelebb jutok nem csak Isten személyéhez, de látásmódjához is, és sikeresen lekerül a fókusz nem csak a problémákról, de saját magamról is. Helyre kerül, hogy ki kicsoda a történetben.

De előfordul olyan is, amikor szó szerint nem értjük, hogy mi történik, és miért, és ezt a feszültséget nem képes bennünk semmi feloldani. Amikor Őt magát sem értjük. Nem válaszol. Legalábbis az értelmünknek nem... De az ígért békesség akkor is megérkezik. Hogyan? Az idézett két mondatban ott az ígéret, de hajlamosak vagyunk arra fókuszálni, hogy a hálaadással feltárt kéréseinket fogja Isten megadni, és persze ott lesz velünk a békesség addig is, és utána is. Hiszem, hogy gyakrabban történik így, mint amikor nem. De itt az ígéret maga akkor sem más, mint az, hogy Ő mindent felülírva képes békességet adni, ami megőriz minket, hogy Benne maradjunk. Akkor is, ha nem úgy alakul, mint várjuk. Akkor is, amikor nem értjük. Akkor is, ha kifejezetten csalódtunk. Tulajdonképpen saját magát ígéri, és ebben valójában minden benne van. Sokunkkal volt már, hogy kétségbeesve tudni szerettük volna Tőle, hogy miért. Vagy azt, hogy mi lesz. Mit rontottam el? Hogyan tovább? És Ő nem válaszol az értelmünknek, hanem egyszerűen saját magát válaszolja: VAGYOK. Amikor velem (lévén kifejezetten "miért?" - típusú ember, de vagyunk jópáran...) ez először történt meg, szabályosan kiütötte az elmémben a biztosítékot. Nem kaptam "választ", és ez mégis több volt minden válasznál. Felfoghatatlan volt, hogy mi történt, mégsem lehetett volna megfoghatóbb. Továbbra sem tudom a magyarázatot arra, ami akkor történt. Továbbra sem értem teljesen, miért történhet meg az, hogy valami Tőle van, és látszólag mégis csődöt mond, vagy ténylegesen elveszíted. Amikor egy Lázár nem támad fel, vagy egy Izsák ott marad az áldozati oltáron. De olyan valóságosan "szólta bele" saját magát abba a helyzetbe, és teszi ezt újra hasonló helyzetekben, hogy valóra válik a békesség ígérete, és még az öröm is, még ha peregnek is közben a könnyek. Amikor eljön ténylegesen, minden szinten a teljesség, nyilván összeáll az egész kép, de a hit erre az időszakra szól, és az ilyen történeteknek sokban van hozzá köze.

Egy prédikációban hallottam egyszer, sajnos nem emlékszem, kitől és hol, de valahogy így hangzott: Annak a döntésnek, amikor azt választjuk, hogy teljes szívvel, odaadással, radikálisan követjük Őt, természetesen lesz sok áldása, gyümölcse, ajándéka, öröme, de amit Isten ígér ezért a döntésért, elsősorban mégsem ezek, hanem maga Krisztus. Őt nyerjük meg alapvetően, és ha ezt nem veszítjük el a fókuszunkból, akkor is tudjuk nyereségnek látni, amikor éppen jobban fáj, mintha soha nem is indultunk volna el ezen az úton.

"Atyámfiai, én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna: de egyet cselekszem, azokat, amelyek a hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára." /Filippi levél 3:13-14/