Emlékkönyv

Hosszú sivatagi vándorlással a hátam mögött, és talán a lábam előtt újra arra gondolok, hogy minden egyes - akaratlan vagy épp már-már szándékos - vargabetűm, fáradt bújócskám, vagy olykor kétségbeesett szökési kísérletem egy-egy fokozattal tovább mélyítette Isten hűségének a valóságát bennem, és azt a tényt, hogy valóban nem is olyan könnyű csak úgy megszökni Előle - komoly munkát igényel elszakadni Tőle annak, aki már valóban megismerte Őt. "Hová menjek a Te Szellemed elől és a Te orcéd elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy, ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy." /Zsoltárok 139:7-8./ Minden újabb zsákutcából hallgatagabb, mindinkább megilletődötten fordultam vissza, egyre értetlenebb, de annál hálásabb szívvel vettem tudomásul, hogy még mindig nem mondott le rólam. Ma már csak óvatosan ígérgetek Neki, és csendben remélem, hogy végre benő a fejem lágya annyira, hogy ne akarjak többé kimenekülni a kezeiből - onnan, ahol a helyem mindig is volt. Úgy hiszem, nem vagyok egyedül ezzel.

És ha önmagában az, hogy végtelenül hűséges, nem lenne elég - márpedig elég - , újra és újra eszembe jut az, hogy mennyire komolyan veszi a szövetséget, és Téged, engem is. Nem feledkezett meg arról, ahogyan annak idején igent mondtunk neki. Még akkor sem, ha mi magunk néha inkább megfeledkeznénk róla, vagy legalább egy ideig megpróbálunk nem gondolni rá. És arról sem feledkezik meg, amikor újra és újra meghozzuk Őmellette azokat a bizonyos döntéseket, pedig sokszor mi magunk is erőtlen, ügyetlen, esetlen "igenek" visszhangját halljuk a szívünkben, mert lehet, hogy nem épp diadalmasan harsogjuk őket egy hőstett közepén, hanem az utolsó erőnkkel sóhajtjuk bele az éjszakába, vagy félve, kísértve, de mégiscsak Isten mellett döntve. Tudja, hogy emberként kell meghoznunk ezeket, hogyne tudná, sőt, tapasztalatból is tudja. De minden egyes ráébredés arra, hogy milyen is Ő, hogy mindent megtesz azért, hogy akár azt az egyetlen jót, építésre alkalmas pici elemet előbányássza a szívedből, mint egy jó pedagógus, aki az utolsónak mondott bukott diákból is kihozza azt, amit senki más nem látott meg benne, és átjuttatja a vizsgán - egyre nagyobb elcsendesedésre indít, és egyre jobban bánt, hogy bizony mennyi kérdőjel, kétség léphet be oda, ahol eleinte egyedül az első szeretetnek volt helye.

"Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön." /Jer. 2:2./ - mondja Isten Izraelnek, folytatva azzal, hogyan fordultak aztán mégis más istenekhez, és feledkeztek el újra az ő Urukról, aki megszabadította őket Egyiptomból. De ugyanezt mondta már nekem is, és talán Neked is. Néven szólított, és személyesen hívott el, és nem számított, mivel jár: ha Ő mondta, hogy hagyd ott azt a halászhajót, vagy a családi temetést, megtetted és követted. Lehet, hogy egészen radikális dolgokat is tettél, komoly döntéseket hoztál, és nem számított, hogy bolondnak nézett az egész világ, vagy akár a szintén hívő környezetedből némelyek, mert ha Ő szólt, akkor nincs mese, meg kell tenni, indulni kell.

Minél radikálisabb döntések születtek akkor, annál nagyobb kérdőjelek kerülhetnek ezek mellé, ha megengedjük - márpedig a kísértés előbb-utóbb elkerülhetetlennek tűnik, ugyanakkor biztosan vannak, akik e sorok írójánál jobban vizsgáztak ezekben - hogy az odafönti látásmód mellé, rosszabb esetben a helyére beszivárogjon az evilági. "Valóban megérte? Körülöttem egyre csak azt mondja minden hang, hogy eltékozoltam az életem. Isten pedig jó ideje mintha meg sem szólalna. Érdekli Őt még egyáltalán az, ami annak idején mindkettőnknek fontos volt?" Talán ismerős kérdések ezek. A betániai asszony az összes drága kenetét Jézus fejére öntötte, és a tanítványok - tehát nem a pogányok, hanem Jézus követői - azon bosszankodtak, hogy micsoda pazarlás ez, hát mennyivel jobb lett volna pénzzé tenni, akkor legalább valami mérhető értéke, értelme lett volna a dolognak, hisz rengeteg a rászoruló. Egyedül Jézus és az asszony tudták a tett titkát, és úgy lett, ahogy Jézus megígérte, örökre megmaradt ennek a prófétikus cselekedetnek az emléke. /Máté 26:6-13. és Márk 14:3-9./ Hányszor gondoljuk esetleg azt, hogy talán valóban pazarlás volt? Hiszen évek teltek el, és semmi látszatja, sőt, ha lehet, még rosszabbak is a látható jelek, mint ha nem venném, vagy vettem volna ennyire komolyan ezt az egész Jézus követősdit. Talán jobban jártam volna, ha ügyesen egyensúlyozok, kicsit innen, kicsit onnan. Lehet, hogy kevesebb is elég lett volna, lehet, hogy azoknak volt igazuk, akik folyton azt mondogatták: azért nem esszük olyan forrón a kását, csak ésszel, mégiscsak itt élünk a földön...

Ha elveszítjük a látást arról, miért tesszük, amit teszünk, akár pillanatok alatt eljuthatunk oda, hogy értéktelennek, üresnek, fárasztónak és kiábrándítónak kezdjük érezni azt, amiért hónapokka, évekkel, vagy évtizedekkel ezelőtt szó szerint az életünket is odaadtuk volna.

Rá kellett jönnöm, hogy ha idáig jutottam, innen nem lehet csak úgy vissza teleportálni a kiégést megelőző állapotba. A jól ismert ige módszereit viszont alkalmazni kell: "Tudom, hogy állhatatos vagy, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbi cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz." /Jelenések 2:3-5./

Mik ezek a lépések? Először is a felismerés: valóban elhagytam az első szeretetet. Érdemes megtalálni a pontot, ahol a kérdőjelek először teret kaptak: "Valóban azt mondta az Isten....? " - ez valahonnan ismerős, ugye? Megfáradás, csalódások, kiégés, vagy ezek variációi.... A következő, hogy megtérés nélkül nem tudja Isten visszapuhítani a szívem, és mivel Ő az, aki előbb szeretett, nélküle nem tudok újra felhevülni Őiránta sem. Sőt, még ahhoz is Őrá van szükségem, hogy igazán, szívből meg tudjak térni, röviden: muszáj Hozzá menni, ha elsőre nem sikerül a változás, akkor másodikra, vagy tizedikre, de az biztos, hogy nem az Ő készülékében van a hiba, és a is, hogy ha kitartok, meg fog történni az átfordulás. Aztán pedig az "előbbi cselekedetekhez" való visszatérés: újra hitből, Benne való bizalomból, ki-ki úgy, ahogy elhívatott. Ha az első két állomás - felismerés és valódi megtérés - megelőzi, nem üres, holt cselekedetek lesznek ezek, a korábbiak halvány imitációi, hanem valódi megújulást, helyreállítást hozók. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, nem Ő változtatott irányt, hanem mi, de a kősziklára vissza lehet lépni ma is.

Nem mindig könnyű lecsillapítani az esetleg felgyülemlett keserűséget, akár igazságtalanság érzést. Sőt. De Isten annyira jól ismer minket, hogy erre is van gondja, és szava. Szeretettel ajánlom a következő igeszakaszt azoknak, akiknek hozzám hasonlóan már volt szerencséjük keserű hadonászásba, kiabálásba kezdeni Istennel, megkérdőjelezve nagyjából mindent, amit Ő valaha mondott vagy kért, meggyőződve arról, hogy a bolondját járatja velünk, míg sokan mások láthatóan vígan éldegélnek anélkül, hogy egyáltalán tudomást vennének Őróla - nos, ezeknek a soroknak a láttán végül elakad az ember szava, mert Ő maga ígér, és nem is akármit:

"Keményen szóltatok ellenem, azt mondja az Úr, és azt mondjátok: Mit szóltunk ellened? Azt mondtátok: Hiábavaló az Isten szolgálata, és mi haszna, hogy megtartjuk törvényeit, és hogy alázatosan járunk a Seregeknek Ura előtt? Sőt inkább magunk hirdetjük boldogoknak a kevélyeket, hiszen gyarapodtak, noha gonoszságot űznek, és megszabadulnak, noha kísértik az Istent!

Akkor tanakodtak egymással az Úrnak tisztelői, az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyv íraték Őelőtte azoknak, akik félik az Urat és becsülik az Ő nevét.

És azon a napon, azt mondja a Seregeknek Ura, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek és kedvezek nekik, amint mindenki kedvez a maga fiának, aki szolgálja őt. És megtértek, és meglátjátok, hogy különbség van az igaz és a gonosz között, az Isten szolgája között és aközött, aki nem szolgálja Őt." /Malakiás 3:13-18./

Egyedül Övé a dicsőség.