A gerincen

Részlet egy régi, elfelejtett, majd megtalált útinaplóból:

„Most, a harmadik napon érzem úgy igaziból, hogy megérkeztem a hegyekbe. A vándorlásban az is jó, hogy bár nem teljesen mindegy, kik az útitársak, de mégsem annyira meghatározó a társaság, a közeg, mint amikor elutazunk valakikkel 10 napra, hogy beköltözzünk egy tengerparti apartmanba például – bár ha nagyon szeretné, nyilván ott is meg tudja oldani az ember az elvonulást.  Itt maga az út, a gyaloglás eleve leköt mindenkit, nem mindig haladunk azonos tempóban, séta közben időnként mindenkinek járni kezd az agya valamin, vagy csak egyszerűen létezik, nézegeti a tájat, vagy éppen élvezi azt, hogy gondolkodni sem muszáj, bizonyos szakaszokon pedig a nagyobb fizikai igénybevétel miatt hallgatnak el és kerülnek távolabb egymástól némelyek. Aztán újra és újra jönnek a találkozási pontok,

beszélgetések. Tehát mindenki visz a hátizsákján kívül, vagy inkább azzal együtt egy kis privát szférát is magával, de mégsem magányos egyikünk sem. Ezt én nagyon tudom élvezni. Már ez a jelleg is emlékeztet kissé engem a hívő

élet útjára, de ahogy megindultunk felfelé a gerincnek, további párhuzamok vésődtek a lelkembe.

Itt vannak például a fizikai nehézségek: cipelés, esetleges ízületi fájdalmak, no és az időjárás kiszámíthatatlansága által okozott viszontagságok – persze erősödik is közben az az ember, de a körülmények alapvetően nem válnak könnyebbé. Ám pár nap elteltével a test valahogy mégis elkezd hozzászokni, hogy igen, fáj, és igen, kényelmetlen ez, kellemetlen az, de nem érdekes, nem erre nézünk,  mert most az történik, hogy megyek, haladok, küzdök. Már nincs nyavalygás, nem azt figyeled elsősorban, hogy mikor érünk már oda, mikor lesz vége, hanem csendben mész és egyre inkább élvezed, hogy haladsz, magát az utat éled át egyre jobban. Vannak élethelyzetek, amelyek pont olyanok, mint egy gerinctúra. A legküzdelmesebb

szakasz az, amíg magára a gerincre feljutsz. Ott is lesznek majd szintek, néha egészen nagy ereszkedők és kaptatók is, de mégis már rajta vagy, a gerincen vagy. Időnként aztán nagyon erős kísértés érkezik, hogy az ember oldalirányba letérjen a gerincről. Amikor benne vagy a ritmusban, ilyesmi szinte eszedbe sem jut, de egy fáradtabb, vagy unottabb pillanatban meglegyinthet a kényelem lehetősége, a falvak, amelyek a völgyekben időnként meghúzódnak: de jó is lenne egy kis civilizáció, egy hideg ital, vagy bármi. Ha engedünk ennek a vágynak, vállalnunk kell azt, hogy utána újból vissza kell másznunk. A másik lehetőség az, hogy lent maradsz, egyáltalán nem mászol vissza. Túrát is adtam már fel így, és élethelyzeteket

is - egyszerűen nem harcoltam meg, pedig sikerült már elkapni a helyes szellemi vágányt, csak épp nem maradtam rajta. A hegyen a test megfeszítése elsősorban ténylegesen a fizikai kihívásokat jelent, de az „életben” is ugyanerről

van szó: sosem fogod beidomítani a tested, hogy egy nap készségesen saját magától legyen kedve, ereje, lelkesedése a hit harcaihoz, ő mindig a saját igényeit akarja betölteni és ezzel az utunkban áll, de fegyelmezetten, hiszti nélkül menni, mindennap felvenni a keresztet teljesen más, mint azon tépelődni utólag napokig, hogy miért is nem vágtam még neki, pedig mennyire jó, hogy megmutatta ezt is, meg azt is az Úr, csak indulnék már el...

Ezeket nem úgy mondom, mint aki ezekben győztes, sőt, viszont úgy is mondom, mint olyasvalaki aki nem akarja hagyni, hogy saját testi természete legyen a legnagyobb akadály. Még csak nem is az ördög. Hiszen ő már le van győzve, és járhatok ebben a győzelemben Jézus miatt, de a testemet nekem kell legyőznöm, naponta. A már elvégzett győzelem napi átélésének mértéke pedig igencsak függhet attól, hogy mit kezdek az én részemmel, feladatommal mindebben.

Kicsit még visszatérve a vándorlásra, itt van még az is, hogy nem kötnek birtokolt dolgok, tárgyak, nem cipeled magaddal értékek tömkelegét, könyvtárat, vagy a házadat. Az esetlegesen otthon felejtett túlélő-eszközök kivételével még soha nem volt óriási hiányérzetem, hogy ó, miért hagytam otthon ezt vagy azt, most milyen jól jönne. (Na jó, talán a hangszer néha-néha az egyetlen kivétel, mert Bibliát, füzetet, tollat mindenhová viszek). Fura, hogy ilyenkor az otthon maradottakkal való emberi

kapcsolataimmal is szabadabban bánok magamban, nem mondom, hogy nem hiányoznának némelyek pár hét múlva, és persze azt is tudom, bizonyos

értelemben annak mindig „könnyebb” dolga van, aki elmegy, mert őt jobban lekötik az új események, emberek, bármik – de ehhez adódik az általam nagyon szeretett életérzés: a szeretettek puszta létezése, az, hogy rájuk gondolok, s tudom, hogy léteznek, akármilyen messze tőlem, örömmel tölt el, jó dolog

szabadon szeretni őket. Elsősorban nem a hiány az, amit megélek ilyenkor, hanem inkább majd az újratalálkozás pillanatában szembesülök azzal, hogy még a fent leírtaknál is jobb érzés valóságosan találkozni. Tehát nem valami rossz fordul jóra, hanem valami jó fordul még jobbra.”